V. története - a kezdet
V. története volt az első, amellyel találkoztam munkám során. Egy egyetemista története ez, akinek az oktatási rendszer okozta nehézségek mellett egyéb akadályokkal is szembesülnie kellett, igazságtalanul. Ahogy már mondtam, V. volt az első, aki megosztotta velem tapasztalatát, és Ő volt az is, aki az ötletet adta az ehhez hasonló történetek gyűjtéséhez. A pszichológushoz járást sajnos sokan szégyennek tekintik országunkban, az ilyen történetekkel ezt a megbélyegzést szeretnénk csökkenteni – V., én és minden olyan személy, aki a későbbiekben megosztja majd történetét az olvasókkal.
V. tehát egy egyetemista személy, aki az egyetem okozta nehézségek miatt úgy gondolta, hasznos lenne számára felkeresni egy pszichológust, hogy segítsen neki a problémái megoldásában. Nem ritka eset: az egyetemi élet stresszes, ebben nincs semmi szégyellnivaló. Erre V. ráismert és segítséget kért: teljesen logikus és megfelelő lépés, igaz? Sajnos nem mindenki szerint…
Az esettel kapcsolatos bonyodalmak akkor kezdődtek, mikor V. egyik egyetemi oktatója úgy kezdte kezelni Őt, mintha mentálisan instabil lenne. Ez már önmagában is elég rossz, de itt még nincs vége. V. problémája nem klinikai jellegű volt, szóval a mentális állapota közel sem volt instabilnak nevezhető. Mindemellett az oktató nem V.-től tudta meg, hogy pszichológushoz jár.
A kulcsproblémák tehát:
· V. magánügye (saját tudtán és akaratán kívül) eljutott egy illetéktelen harmadik személyhez.
A pszichológushoz járás nem szégyen, viszont magánügy! Mindenki maga kellene, hogy eldöntse, kinek mondja el és kinek nem. Nem lenne szabad megtörténnie annak, hogy valakiről ilyen bizalmas információ eljuthasson egy harmadik személyhez. Ha barátok, ismerősök valakiről ilyen jellegű információt adnak tovább – még ha jó szándékkal teszik is – visszaélnek az illető bizalmával. Még a leginkább jóhiszemű feltételezés esetén is, ha V. egy ismerőse segítő szándékkal szólt a tanárnak, akkor is negatív kimenetele lett a történetnek. Ha pedig maga a pszichológus volt az, aki kiadta ezt az információt V. tudta és beleegyezése nélkül, az még súlyosabb kérdés, akár jogi következményeket is vonhat maga után. A pszichológus a klienséről szerzett információt csak hatósági felszólításra adhatja ki, szubklinikai (azaz nem klinikai súlyosságú) probléma esetén pedig aligha volt ilyenről szó.
· Az oktató azt feltételezte, hogy V. csakis azért járhat pszichológushoz, mert súlyos mentális problémával küzd.
Ha valaki pszichológushoz jár, az nem feltétlenül azért van, mert valamilyen komoly mentális zavara van. Ha így van, akkor sem szégyen segítséget kérni, viszont nem szabad azt feltételezni, hogy mindenki, aki pszichológushoz jár, klinikai eset. Egészségesek is vehetnek igénybe pszichológusi segítséget, például stresszkezelési, önismereti, készségfejlesztési, megelőzési és még sok más esetben. Ilyen jellegű segítségért kattintson ide!
· Mivel az oktató azt feltételezte, hogy V. klinikai problémával küzd, különleges bánásmódot alkalmazott V.-vel szemben.
Ahogy fentebb is említettem, klinikai problémával pszichológushoz/pszichiáterhez fordulni nem szégyen. Ez a helyes döntés, amelyhez nem kevés bátorságra, pénzre és energiabefektetésre van szükség. Az ilyen embereket önbíráskodó módon más elbánásban részesíteni nem helyénvaló, ezzel csak tovább nehezíthetjük az érintettek egyébként sem könnyű helyzetét.
Ha valakiről tudomásunkra jut, hogy pszichológushoz jár, a legjobb, amit tehetünk, ha megkérdezzük, hogyan szeretné, ha nem erőltetünk rá semmi olyat, amit ő nem szeretne. Ez nagyban függ az embertől, az aktuális helyzettől és a pszichológustól is, akihez jár, így erre nincs biztos recept. De egy valami minden körülménytől független: soha ne ítéljük el! Köszönjük a történetet, V.!